Minden mozgáskorlátozottban él a vágy, hogy sorsa jobb legyen.


Sokan felismerték, hogy egyedül csupán kivételesen szerencsés körülmények közt van mód a változtatásra.

Minden mozgáskorlátozottban él a vágy, hogy sorsa jobb legyen.
Sokan felismerték, hogy egyedül csupán kivételesen szerencsés körülmények közt van mód a változtatásra.

Ahhoz, hogy a mozgásukban korlátozottak nagy számban legyenek képesek minél harmonikusabban beilleszkedni társadalmi környezetükbe, érdekképviseleti szervezetre van szükség, amely összefogja, célirányosan működteti az egyéni erőfeszítéseket.

Álságossá válhat egy országban kiejteni a szót, esélyegyenlőség, ha nem folyik érdemi párbeszéd állam és civil szféra között, ha tervezni, gondolkodni lehet az esélyek megteremtéséről, de a jogi értelemben vett kényszerítő eszközök csak az állam birtokában vannak meg.

A Fogyatékossággal Élő Személyek Jogairól szóló ENSZ egyezmény, és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyv 2007. évi magyarországi ratifikálása döntő pillanat volt a fogyatékosságügyben érintett civil szervezetek számára.

Az Egyezménnyel ugyanis a civilek eszközt kaptak érdekeik érvényesítéséhez, és olyan hivatkozási alap teremtődőt meg az alapvető emberi jogokhoz, amelyek nélkül fejlődő, demokratikus állam a XXI. században nem képzelhető el.

Ezzel a Kormány, még ha nem is tudatosan, de bizalmat szavazott a civileknek, akik megfelelő jogi dokumentumok birtokában tudnak, és akarnak is részt vállalni az állampolgárok életkörülményeinek javításában, valamint szereplői a törvényalkotási folyamatoknak.

Magyarországon már ki lehet mondani az esélyegyenlőség fogalmát anélkül, hogy ne lexikonból kiolvasott szóként hasson, ne egy felülről generált üres folyamat szépen csengő szlogenje legyen.

Az elhatározás az esélyegyenlőség egyre teljesebb megvalósulásához elvi szinten már megvan, a gyakorlatban azonban eseti jelleggel  működik.

Az alkotmányunk és a jog alkotók által létrehozott jogszabályok a törvény előtt jogegyenlőséget biztosítanak, de sajnos ez nem jelent egyben esélyegyenlőséget is a mindennapi életben.

Erre talán a fogyatékkal élők csoportja a legjobb példa, hiszen velük kapcsolatban találkozhatunk legtöbbször azzal a problémával, hogy bar joguk van mind ahhoz, amihez a többségi társadalom bármely tagjának, de ebből nem következik, hogy élni is tudnak vagy lehetőségük van élni az adott jogokkal.
Hiszen a törvények hiába mondjak ki, hogy a fogyatékossággal elő személynek joga van akadálymentes és biztonságos környezethez, mert ettől meg a mindennapi életben nagyon sok esetben találkozhatnak a sérült emberek, olyan élethelyzetekkel, melyek megoldhatatlan problémák élé állítja őket.
Gondoljunk csak a látás -és mozgássérült embereket hátráltató, olyan épületekre – sajnos sok esetben közhivatalok és közintézményékre is –, melyek nélkülöznek minden akadálymentesítést, a fogyatékkal elő személyek számára.
Nem is beszélve a társadalomban meg ma is fellelhető fogyatékkal elő emberekkel szembeni negatív attitűddel, az évtizedek, évszázadok során kialakult és megcsontosodott előítéletekkel, sztereotípiákkal.
Ha azt szeretnénk, hogy a fogyatékos emberek valóban egyenlő eséllyel élhessek az életüket, akkor morálisan és fizikailag is akadálymentes környezettel kell őket kőrül venni, melyben érvényesülnie kell az Alkotmány, illetve a diszkrimináció tilalmat kimondó törvények szellemének is.
A negatív diszkrimináció elleni védekezés egyik leghatékonyabb módja az lehet, ha olyan törvényeket alkot a többségi társadalom, melyek az esélyegyenlősítés felé hatnak.
E törvények által a fogyatékos személyek számára, olyan körülményeket kell létrehozni, amelyben a fogyatékos emberek kepéssé válnak a teljesebb életre a fogyatékosságukból fakadó hátrányaik csökkentésére.
Megfogalmazható, hogy az esélyegyenlőség mindannyiunk számára fontos értek!

Segit elérni azt a célunkat, hogy mindenkinek esélye legyen a munkavállalásra, a karrierre, a jó minőségű szolgáltatásokra – függetlenül attól, hogy nő vagy férfi, egészséges vagy fogyatékossággal el, milyen a származása vagy az anyagi helyzete, illetve az ország, a régió, amelyben él.

A fogyatékos szónak a mindennapi szóhasználatban van egy kissé negatív jelentése, hiszen róla általában azok az embertársaink jutnak az eszünkbe akik értelmi, szellemi képességeikben váltak korlátozottá.

Pedig ha a kifejezés Magyar Értelmező Kéziszótár szerinti meghatározását nézzük, akkor az hiányt jelent, márpedig a vak, a siket, a kerekeseszekben ülő ember testeben, mindennapi életeben, lehetőségeiben éppen ez a hiány a meghatározó.
Így ne ódzkodjunk a szó használatától, hanem bontsuk le róla a negatív, kellemetlen sok esetben diszkriminatív gondolattársításokat és használjuk bátran, mint lényeget tükröző kifejezést.
Tegyük ezt annál is inkább, hiszen más magyar kifejezéssel csak pontatlanabbul írható le a fogalom.
A fogyatékosság fogalmának legáltalánosabb jelentestártalma a biológiai állapot változása, testi, idegrendszeri tulajdonságterületek körében fennálló visszafordíthatatlan sérülés, károsodás, defektus.

Néhány gondolat a „kitagolásról"

A fogyatékos személyek sikeres társadalmi integrációjának szempontjából az ellátórendszer egyik mai és jövőbeli neuralgikus pontja az érintett személyek intézeti ellátása, illetve az intézetekből a szélesebb társdalomba való kihelyezésük, „kitagolásuk” kérdése.

Azok a fogyatékos személyek, akik nem családokban, hanem intézetekben élnek, speciális helyzetben vannak.
Az intézetben élő ember egyfelől nem a normál társadalomban él, hanem annak egy mesterségesen izolált szigetén (még akkor is, ha az intézet és a külvilág közötti átjárhatóság valamilyen fokon biztosítva van).
A nagy létszámú bentlakásos intézmények gyakran elszigetelt területeken helyezkednek el, elkülönítve lakóikat a társadalomtól és a társadalmi élettől.
Az intézeti élet bizonyítékkal szolgál olyan helyzetekre, melyekben a nagy létszámú intézményekben élők emberi jogait gyakran megsértik.

Az önálló életvitelhez való jog

A fogyatékos ember is integráns része a társadalomnak, ugyanolyan, egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező tagja, mint bárki más.
Fogyatékossága csak annyit jelent, hogy különféle technikai eszközöket kell használnia, vagy speciális szolgáltatásokat kell igénybe vennie sérült funkciói kompenzálásához.
Jogi szempontból mindenben egyenlő, a társadalom más tagjaihoz hasonlóan.
Az önálló életvitel mint fogalom számos vonatkozásában igen sokféle életfelfogásra használatos, többek között a fogyatékossággal élő emberek újszerű önmegvalósító életformájára is.

A fogyatékossággal élő emberek önálló életvitele:

– önrendelkezési jog,

– életfilozófia,

– szemléletmód,

– ideológia,

– lehetőség az egyenértékű élethez,

– saját életük feletti kontroll, ami minimalizálja a másoktól való függést,

A társadalom többi felnőtt tagjának helyzetéhez hasonlóan a fogyatékossággal élő embernek is saját kezébe helyezi vissza saját élete irányítását azáltal, hogy önmaga hoz döntéseket saját sorsa felől, s ezekért a döntésekért felelősséget is vállal, és a fogyatékossággal élő embert mint individuumot veszi figyelembe, azt hangsúlyozva, hogy elsősorban ő az, aki felelős saját sorsáért, tőle függ, hogy mennyire kiszolgáltatott, milyen mértékben döntenek helyette.

Az önálló életvitel során a fogyatékossággal élő emberek az egyenlő jogokért és lehetőségekért küzdenek, az önbecsülésért és az önálló döntéshozatalért.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a fogyatékossággal élő embereknek nincs szükségük külső segítségre, sem azt, hogy mindent egyedül akarnak csinálni, vagy elszigetelten akarnak élni.
Az önálló életvitel azt jelenti, hogy a fogyatékossággal élő emberek kontrollt és választási lehetőséget akarnak a mindennapi életükben, a társadalom nem fogyatékos tagjaihoz hasonlóan.
Nekik is, mint mindenki másnak szükségük van arra, hogy saját életüket önmaguk irányítsák, elmondhassák véleményüket, felszólalhassanak saját érdekükben, megfogalmazhassák igényeiket és lehetőségük legyen a jogokhoz, a javakhoz, a szolgáltatásokhoz egyenlő eséllyel hozzáférni.

Az önálló életvitel a fogyatékossággal élő embert döntésre képes egyénnek tekinti.
Az elv, a filozófia által tudatosodott a fogyatékos személyben az a tény, hogy rendelkezhet saját életével, lehetősége van választani, beleszólhat saját élete alakításába.
Az ideológia hatására, annak elfogadása és a fogyatékos ember saját mindennapi életébe való beépítése által megváltozik az önmegítélése, képessé válik felismerni az önmagában rejlő lehetőségeket és képességeket, majd ezeknek az ismereteknek a birtokában alakítani, változtatni további életét.
Hiszen nem elég elfogadni az önrendelkező életvitel elveit, hanem fel kell vállalni azok érvényesítésülését, a cselekvés különféle formáit is.

Ez elsősorban a személyes életvezetésben kell, hogy megnyilvánuljon.
A társadalmi feltételek mellett kell az egyénnek megszerveznie saját életét, illetve aktívan tenni azért, hogy a feltételek bővüljenek, és ezáltal többek között a személyes lehetőségek is folyamatosan javuljanak.
Az önálló életvitel tehát mint életfilozófia, ideológia, szemléletmód, a fogyatékos embernek szóló lehetőség, aminek elfogadásával és felvállalásával lehetősége nyílik az egyénnek az önrendelkező életvitelre az egyenrangú állampolgársághoz és ahhoz, hogy szükség esetén az egyének közösségeként akár kikényszerítse az egyenlő jogokat a társadalomtól.

Írta: Gerencsér József