Csak pozitívan a munkaterápiáról

Esély, segítség, megélhetés, beilleszkedés

Legtöbbünknek talán kissé idegenül hangzik ez a kifejezés.
Hazánkban a leggyakoribb munkahely képe azé a helyé, ahova az ember gyomorgörccsel megy be és napközben csak még feszültebbé válik.
A többség nem szereti a munkáját, bele van kényszerülve egy olyan állásba, amit szükségből csinál, nem élvezi.
Így nehéz lehet elképzelni, megérteni a munkaterápia fogalmának mibenlétét.
Ez a rövid kis cikk pontosan erről fog szólni.

Ugyanis a munkaterápia nem egy bohóc elvadult fantáziájának szüleménye, hanem létező fogalom, létező cselekvés.
Leginkább a megváltozott munkaképességű emberekkel foglalkozó munkáltatók, topikok kapcsán hallhatunk róla,
de tulajdonképpen bármilyen rehabilitációs céllal végzett munkát ide sorolhatunk.

A munkaterápia általában csoportosan végzett munkára utal.

Nem annyira egyszerű egy mondatban összefoglalni mit is takar ez, hiszen rendkívül összetett.
Célja az, hogy az a megszokott közegéből, rutinos mindennapjaiból kiszakadt egyén szépen lassan visszaterelődjék a „rendes életébe” a megváltozott munkaképességű emberek a munka világába.
Vagy éppenséggel elkezdjen esélyt kapni, hogy elkezdje azt, hogy alkosson és fontosnak érezhesse magát.
Ezt a szaknyelv munkaerőpiaci tranzittálásnak hívja.
Több oldalról is meg lehet vizsgálni a munkaterápia fogalmát.
De minden esetben egy új esélyt jelent.
Az egyik pont például a bármilyen (szellemi vagy fizikai) fogyatékossággal rendelkezők munkaterápiája.
Szerencsére nagyon sok munkahely és szervezet foglalkozik alkalmazásukkal, olyan munkát adva kezükbe, melyet könnyedén el tudnak végezni ők is.
Egy telefonos ügyintézői munkához például nincs szükség látásra, miért is ne lehetne egy súlyosan gyengén látót vagy vak embert alkalmazni erre a posztra?
Ez is csak egy szegmens a sok közül.
Nyilván gyakorlatban alkalmazni az ilyesmit, egy cseppet nehezebb feladat a munkáltatóknak, hiszen rendelkeznie kell a megfelelően képzett trénerekkel, akik át tudják adni a látássérült embereknek a kifejezetten az ő számukra készült szoftverek (pl. Orca) használatához szükséges ismereteket.
A munkakör klasszikus betanítása csak ez után az előképzés után kezdhető el.
Ez pedig csak egy a sok- sok nehézség közül, amin a képzett oktatók töretlen türelemmel és szakértelemmel vezetik át a vak és látássérült dolgozókat.
A másik oldal azok az emberek, akiket megváltozott munkaképességűnek hívunk.
Akiket súlyos baleset, betegség ért – egyszer csak megszokott életükből belecsöppentek a „kilátástalanba”.
Nekik a legnehezebb talán beilleszkedniük, hiszen elveszíteni egy végtagot, látást, hallást nem egyszerű feldolgozni sem lelkileg sem fizikailag.
Ilyenkor az ember általában magába zuhan, és sokszor bepánikol a jövőtől.
A munkaterápiának minden esetben egy nagyon-nagyon fontos pontja a csoportos munka.
Ugyanis akik bekerülnek az adott munkakörbe, nem lesznek egyedül. Szocializálódnak, megismernek másokat és esetleg mások történetét is.
Elkezdenek szépen dolgozni, újra hasznosnak és teljes értékű embernek érzik magukat – hiszen miért is ne lennének azok?
Azok pedig, akik vele született fogyatékkal bírnak ugyanúgy esélyt kapnak a normális életre, mint bárki más.
Tehát kezdődik az egész a szocializálódással. Új ismeretségek, esetleg barátságok kötésével.
Nem érzik magukat kirekesztve, megvan a napi rutin, mint mindenki másnak.
Akinek esetleg van szégyenérzete, frusztrált kialakult, új helyzete miatt, az hamarabb elengedheti azt, hiszen úgymond „hasonszőrűek” közt van és a többiek sem éreztetik vele „másságát”. Bár alapból is ez lenne a normális.

A második pont ebből következik; hasznosan tölti az idejét.
Ugyanúgy bejár az ember munkába, tesz- vesz minden nap.
Legyen szó akár kézműves munkáról vagy komolyabb feladatról.
Megszerzi a kis megélhetését – lefoglalja magát, leköti a munka, nem pedig üresen tengeti mindennapjait a négy falat bámulva vagy épp hallgatva a semmit.
Általánosságban véve az ember nem bírja sokáig valamilyen tevékenység nélkül.
Akármiről legyen szó, a túl sok pihenésből is elegünk lesz egyszer.
Ha két hétre elmegyünk szabadságra, azért érezzük a dolgos mindennapok hiányát.
Képzeljük el ezt rehabilitációval töltött hetek vagy hónapok után.
Nem csak azért fontos ez, mert az ember hasznosnak érezheti magát, nem kelti azt az érzetet benne, hogy semmire sem jó.
Inkább megerősíti, hogy igenis vannak olyan területek, amikben ugyanúgy helyt tud állni, mint „egészséges” társai.
Ez a tudat már önmagában átsegíthet egy olyan mélyponton, amiben sokan hajlamosak megrekedni.
Mindeközben közösségben van, kapcsolatokat építhet.
Az alkotó munkák, mint például a horgolás (hogy egy egyszerű vonatkoztatást hozzak) szintén képesek minderre.
A neve is csodálatos; alkotni! Nincs is ennél szebb dolog a világon.
Hiszen az alkotás folyamata közben arra koncentrálunk ami készül, minden figyelmünket annak folyamataira összpontosítva, elterelve a gondolatokat, az érzéseket egy nyugodtabb mederbe sodorva.
Társaságban pedig ez tán még nagyobb kikapcsolódás, öröm forrás is lehet.
Egyiket sem emelem ki a másik rovására, mert a munkaterápiába az összes beletartozik, komplex egységként.

A megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásának általános előnyei:
Sok megváltozott munkaképességű ügyfél vár arra, hogy el tudjon helyezkedni. Foglalkoztatásuk komoly és sokféle hozzáadott értéket jelenthet a szervezet egészére nézve.
A megváltozott munkaképességű munkavállalók a munkaadók véleménye szerint sok esetben:

• pontosabbak,
• megbízhatóbbak,
• szabálykövetőbb hozzáállással bírnak,
• lojálisabbak,
• kevesebbet hiányoznak és
• nagyobb belső motiváció hajtja őket, mint a többi munkavállalót.

Jó lenne ha minél több munkáltató foglalkoztatna megváltozott munkaképességű személyeket és nem csak az utánuk járó kedvezmények miatt hanem, hogy segítséget-esélyt, reményt adjanak a fogyatékkal élőknek.
Hiszen munkát adni, foglalkoztatni egy hátrányos helyzetű embernek erkölcsi megelégedettséget eredményez, emellett a foglalkoztatás elősegíti, hogy a megváltozott munkaképességű személyekhez kötött elfogadási hajlandóság növekedjen a társadalomban, segíti a társadalom tudatformálását a megváltozott munkaképességű személyekkel kapcsolatban.
„Azzal, hogy foglalkoztatják őket, a megváltozott képességű munkavállalók lehetőséget kapnak arra, hogy fejlődjenek, hasznosnak érezzék magukat, és emberi körülményeket biztosító jövedelemhez jussanak. Helyzetük ellenére szeretnének egyenlő esélyekkel indulni az élet minden területén, ehhez pedig szükség van nyitottságra a vállalatok, a foglalkoztatók részéről.”
Ez az úgynevezett „békaperspektíva”.

Írta: Gerencsér József